46. An allegory / Egy allegória

forrás: Libri.hu

A történet egy jelképes ábrázolás. Ez tény. Az is tény, hogy a mondanivalója örök érvényű és x év múlva is elgondolkodtató lesz. Ez elvitathatatlan. A szubjektív véleményem viszont az irodalmi érdem elismerésén túl nem túl hízelgő sajnos. Szerettem volna szeretni a könyvet. Őszintén, de nem ment. Végigolvastam becsülettel, de szenvedtem. Félreértés ne essék, nem a történet alakulása taglózott le, tudtam, mire számítsak, de valahogy nyögve nyelősen haladtam. Az egészet végigkísérte egy fajta "sok van még?" érzés. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim, készültem rá, hogy egyszer csak beköszön a katarzis, de aztán vége lett a könyvnek és ez nem történt meg.

Egy csapat angol kamasz repülője lezuhan egy lakatlan szigeten. Azt már az elején felismerik, hogy felnőtt irányítása nélkül nagyon nehezen fognak boldogulni. Vezetőt választanak, szabályokat, törvényeket hoznak, hogy csapatként működni tudjanak, vagy, ami még fontosabb, életben tudjanak maradni. Eleinte sikerül a civilizációból magukkal hozott, tanult szerepeket átültetni a gyakorlatba, ez azonban érezhetően törékeny egyensúly. Pillanatok alatt állatias ösztönök veszik át a főszerepet, és lesz ember embernek farkasa. Egy ponton elgondolkozunk: még mindig tizenéves gyerekekről olvasunk? És vajon mi hogyan viselkednénk hasonló helyzetben? Démonizáló, a fotelben olvasva nehezen elképzelhető kegyetlenség és totális káosz uralkodik el. Szövetségek, barátságok bomlanak fel, a túlélésért folytatott küzdelem minden korábban elsajátított, megtanult viselkedési formát felülír. 

A történet lélektani háttere megrendítő. Mivé válik az ember, ha kiveszik a lába alól a civilizációs ösvényt? A brutalitás és nyers erő mögött rejlő gondolatiság magával visz, maga a könyv nem nyűgözött le. Ha ez a regény ma született volna, akkor is sok dicséretet seperne be, mellette pedig halkan megjegyeznék, hogy ezzel az alapgondolattal nehéz mellényúlni.